Téli zöld: Válogatott elbeszélések az ifjuság számára

Téli zöld: Válogatott elbeszélések az ifjuság számára

Author:
Mór Jókai
Author:
Mór Jókai
Format:
epub
language:
Hungarian

%title插图%num
Author: Jókai, Mór, 1825-1904
Short stories
Hungarian
Hungarian fiction — 19th century
Téli zöld: Válogatott elbeszélések az ifjuság számára

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 377. oldalon található.
Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=59ANAAAAQAAJ.
Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.


TÉLI ZÖLD.


Téli Zöld.

JÓKAI MÓR
MŰVEIBŐL
VÁLOGATOTT ELBESZÉLÉSEK
AZ
IFJUSÁG SZÁMÁRA.
 
 
PEST.
HECKENAST GUSZTÁV TULAJDONA.
MDCCCLXII.
Pest. 1862. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.


ROZGONYI CECILIA.

I.

Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona kivánkozott szüzi homlokára, a lengyel és lithván.
A korona nehéz ékszer! egykor sokkal könnyebb füzért hordozott a szép királyi hajadon, – a szerelem rózsa-koszoruját.
Még midőn csak hat éves volt a leány, országhóditó atyja elvitte őt magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő oly jól emlékezett.
Ott egy nálánál alig idősebb kis fiut vezettek elé, s azt mondták, hogy ez lesz vőlegénye. A szép szőke gyermek kezét összefüzték az övéivel, gyürűt cseréltettek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép gyermeket megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni.
Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágitott teremben, harsogó zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás mellé lefekteték a két szelided gyermeket; – arczaik egymást érinték, – a szülők ott álltak körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, – a vőlegény kezét a menyasszony nyakára fűzték, mondták nekik, hogy csókolják meg egymást, azután elválaszták őket, – a gyermekférj elment Angolhonba, a gyermeknő vissza Magyarországba.
És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb a világ, a rózsaarczu gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, – a kora ábrándok álmai meghalaványiták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek-vőlegénye szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte, látta mindig a mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, himzett ingfodorral körülvéve, és oda képzelé magát is, fehér patyolat köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb lehet egy ily pillanat nyolcz év után.
A szivébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermek lélek játszó öröméből áterősült az, a sejtő szüzi kebel vágyó szenvedélyivé. Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta, hogy miért boldog az, a ki szeret.
Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig anyja a fejedelmi lelkü Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi széken, s a legifjabbik királylyánt kérte országa számára királyul. Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vivta ki őt az anyai karok közül.
Lengyelhonban akkor vad polgárháboru dult. A mint Hedvig megérkezék, megszünt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, sziveiken vitték őt árva trónjukra.
A rózsakoszorunak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott, de egy egész világot adott érte, keblének belső világát.
A koronás szüz hirével viszhangzott minden ország, fejedelmek jöttek érte, sziveiket, koronáikat lábai elé lerakni. A szüz várta vőlegényét, kinek arcza élt szivében s vigasztalan bocsátá őket.
Egy napon egy vad, férfias tekintetü, harczos ifju jelent meg a lengyel fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot, annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló.
Egykor boszu, most szerelem hozta őt Lengyelországba. Népét és országát, koronáját és szivét hozá ajándékba az ifju királynőnek.
– Meg kell lenni,… mondának a rendek. Két egymást rontó nemzet egybe forrása kivánja ez áldozatot.
– Meg kell lenni;… monda az egyház. Egy pogány nép milliói térnek ez által az egy igaz Istenhez.
– Meg kell lenni;… monda a rokonság. A királyi család fénye egy uj korona sugáraival növekszik.
Csak a sziv nem szólt semmit. A merész, szilaj, fejedelem ifju, hidegen hagyta azt, mig a várt halvány ifju képe midőn megjelent előtte, szomoruan sohajta fel, talán soha sem látandja őt többet!?
Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé forditva hullott volna az szivére.
Nemes önmegtagadással napot tüzött ki a menyegzőre, mely két ország népét az ő szive árán fogja egyesitni, midőn a kijelölt nap előtt egy messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó elé, – karcsu szőke ifju volt a vezér.
A zárva talált kapu előtt megálltak a lovagok, a bástyán a várkapitány, Kurozvaki, megjelent: „mit akartok?“ kérdé tőlük.
– Nőmért jöttem, szólt az ifju. Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig királynőnek férje.
– Csalatkozol ifju lovag, viszonza a castellan, – Hedvig királynő férje a lithván fejedelem, Jagelló.
– Hazudsz, ember! kiálta szenvedélyesen az ifju. Enyim volt ő, most is az, s csak az égnek adom vissza.
– Ugy szóltál, mint keresztyénhez illik. Az ég kérte őt vissza tőled milliók földi és égi üdvére. Élj boldogul s térj el innen.
– Nem lehet, mig vele nem beszéltem, csak egy szót, csak az ő szavát hallhassam, én hallgatni fogok s meghalni szótlanul.
– Kint fogsz okozni magadnak, kint ő neki, de megleend; viszonza Kurozvaki, – holnap reggel jőj egyedül, kivánatod teljesülend.
Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt szavára, ott bekötötték szemeit s vezették utczákon, folyosókon keresztül, végre egy márványos házba ért, – a távol viszhangból, mely lépteire felelt, gyanitá, hogy egy nagy teremben kell lennie.
Itt levették szemeiről a köteléket. Körültekinte. Egy nagy sötét templomban találta magát, melyet gyéren világitottak az oltár viaszgyertyái.
A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített hallgatagon felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ideál alak, hófehér ruhában, megtört tekintettel.
Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. „Elfeledtél, elfeledtél“ rebegé a közeledőnek. Hedvig oda lépett hozzá: „nyugodjál meg“, mondá neki édes feledhetlen hangon, melynek angyal tisztaságát itt-ott megreszketteté az indulat küzdő zaja.
– Isten, emberiség, nemzetek kivánják, hogy boldog ne légy, s engemet ne tehess azzá. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé tettél volna engem.
Az ifju herczeg nem tudott szólni; minden ifju reményeit egy pillanatban el kelle vesztenie. Hallgatva rejté arczát két kezébe.
A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vénnemesek is törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifju szűzre, ki egyedül állt ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy kedves halott, a ki körül sir minden ember, csak ő maga mosolyog.
Azok közül, kik a herczegnőt ide kisérték, egy ifju pár félig elvonulva látszott a fél homályu templom egyik oszlopzata mellett. Egy magas, lenge szőke lyán, és egy délczeg, karcsu ifju.
Kezeik egymás kezét szoritják, és szemeik a bucsuzó királynét nézik, a ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell válnia.
– Ah Száva, szól a szép szőke lyán suttogva; én nem tudom, mit sejtek, de ugy érzem, mintha én állnék ott a királyné helyén.
– És én, mintha magam, térdelnék ott előtted, a szomoru herczeg helyén. Épen ugy nem tudnék szólni. Oh, nekem a szivem repedne meg, Cecilia.
A két szerelmes ifju közelebb huzódott egymáshoz, mintha attól tartana, hogy őket is le akarják egymás kebléről szakitni.
Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely nagy lelkek sajátja, olvasható volt homlokán. Odafordult a bájoló menyasszonyhoz: „csak egy csókot, csak egy könyet“ rebegé megtört lélekkel. Hedvig oda nyujtá a forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében.
Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a templomból. Az ajtónál megállt még egyszer: „élj boldogul!“ suttogá Hedvig felé s azzal eltávozott örökre.
Holta napjáig boldogtalan maradt.
A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések hangján kivül semmi sem szólt, csak ama karcsu ifju suttogá néha. Cecilia! Cecilia! s ha aztán a leány megállt, nem tudott mit mondani neki. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha igy el kellene válnia? de nem merte kimondani, hanem egy oltár előtt letérdelt, s ott azon imádta istent, hogy engedje neki ez órát örökre ugy elfeledni, hogy soha eszébe se jusson többet.
E közben feltárultak a nagy templom ajtai, kivülről, ünneplő népség tolongott be egymásután, gyertyákat gyujtottak meg minden felől, a terem kivilágosult, megelevenült; a hova szem láthatott, mindenütt eleven emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról, boltozatról; a megfakult falak szinehagyott aranyozásival élénk ellentétben látszottak a mindenszinű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére a nép fölékesité szentegyházát.
Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott fő ajtó megnyiltával belépett az udvari diszmenet; apródok, seneshallok, főpapok és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas délczeg férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem Jagelló, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen áhitattal tekinte szét az ó templomban az uj vallás titkos hieroglyphain jártatva szemeit.
Hosszu gesztenye barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a keresztvizmedencze, a korona és mátkagyűrü.
Az első uj eget nyitott meg előtte, a második uj országot adott neki; de a mi több volt előtte, mint ország és mennyország, azt a harmadik köté hozzá, a szép az áldott Hedviget.
Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagelló egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s göndör fürtös fejét meghajtá a szent viz előtt; másodszor, a midőn homlokát a szent chrysma nedve érinté s egyenkint adtak reá koronát, bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szüz menyasszony jött felé udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt angyal. A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek imádkozá fejeikre. A történet igazolja: hogy az áldás foganatos volt.
E perczben örömkönyűt sirt minden arcz, csak azok sirták a fájdalom könyét, kik az előtt egy órával jelenvoltak a templomban a királynővel.
Mig a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakitának körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött.
Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Cecilia az akkori nemes hölgyek között a legszebb a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon szűzi tulajdonával, hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult, szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg futócsillagok.
Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatatlanul; két ifju nem birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész keresztelés, koronázás és menyegző.
Egyik ifju a leánynyal szemben állt. Ez volt Cserni Száva, egy fiatal lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes. A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly, életpiros arczczal, kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifju volt Rozgonyi István.
A lyán nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy két oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta.
A nászeskü végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Ceciliának, mit az reszketve fogadott el, mig háta mögött Száva lépteinek dobbanását vélte hallani. A szentelt viz előtt találkozának. Rozgonyi megkinálta vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyult a hideg vizbe, másik kezén egy forró kéz heves szoritását érzé. Száva volt az, ki odahajolva hozzá, halkan suttogá fülébe:
– Mintha én térdeltem volna ott előtted.
Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, – Cserni Száva a király oldalán az orosz hadba távozott.

II.

Sok, igen sok év folyt le e nap után; folyt a harcz minden országban, hulott az ember, mint az őszi levél; kit meg sirattak, kit elfelejtettek.
Sirban volt már s csillagok között lakott az ifju királyné is, holta után szentnek tarták s sirjához jártak imádkozni.
A lengyel nép sokat küzdött jobbra balra szomszédaival, néha önmagával is; s küzdésben néha ugy megfogyott, hogy egy-egy faluban nem maradt egyéb, mint az özvegy és az árva.
Egy késő őszi éjszakán egy magányos lovag üget a templini kastély felé; zug, dörömböl a zivatar, a magas karcsu jegenyék hajladoznak a szél alatt, a távol fasorok végén sötétlik az ősi kastély. Valamennyi ablakai közül csak egy földszinti szobácskáé van kivilágitva.
A lovag, mintha belől fáznék, összehuzza vállain zsinoros köpenyegét s elmerengve poroszkál a begyepesedett uton, midőn gondolatai közül egy szembejövő öreg pór üdvözlése kizavarja.
A lovag megállitá paripáját s beszédbe elegyedett a földművessel.
– Itthon van-e most Templin gróf?
– Otthon van ő már rég ideje, jó uram; viszonza a pór. Sok esztendeje már annak, hogy őt eltemettük.
– Ki lakik most a kastélyban?
– Mind elköltöztek belőle, ki az égbe, ki más hazába, csak az öreg Marina lakik még ott. Itt vénült meg, itt akar meghalni. Ott világit szobájának ablaka.
A lovag sarkantyuba kapta paripáját s pillanatok mulva a kastély udvarán állott. „Nyiss ajtót, Marina!“ szólt, a kis földszinti szoba ajtaján zörgetve.
A vén cseléd köhécselve tárta fel az ajtót; a jövevény hangja ismeretes volt előtte, de a mint meglátta a magas fegyveres férfit maga előtt állani, ijedten döbbent vissza az ismeretlen alak elől s szinte kiejté kezéből a mécset.
– Nem ismersz rám, jó Marina; – szólt nyájas hangon a jövevény; mire a vén cseléd ránczos arczán valami örvendetes emlék mosolygása látszott végig futni, még csodálatosabbakká kuszálva annak barázdáit; de az megint elmult a mint a szóló arczába nézett, s némán rázta meg fejét.
– Annyira meg kelle hát változnom? sóhajta a lovag. Én vagyok Cserni Száva.
– Te, te! sikolta a vén nő kitörő örömmel, megragadva a lovag karját, s csókjaival boritva annak kezeit. Tehát te élsz Sztanisa, kit megholtnak hittem, kit gyászoltam mind e mai napig.
– Méltán támadt holthirem. A vladiméri csatában négy seb leránta lovamról, ott elfogtak, elvittek Kiovba; a fogságból csak most szabadultam ki, midőn a foglyokat kölcsönösen kicserélték. De szóljunk most egyébről. Te tudod, hogy mi volt nekem legkedvesebb e világon. Hol van Cecilia.
– Oh, csak hogy élsz, csak hogy visszatértél; szólt a vén dajka szemeit törülve; nem képzeled, mennyit sirtam miattad; bár egyszer álmomban tudtomra adta volna valami angyal, vagy valami védszent, hogy nem haltál meg, pedig annyit imádkoztam hozzájuk, hogy mondják meg.
– Köszönöm, jó Marina. De most szólj arról, a miről én gondolkozom.
– Igaz, igaz. Tudod, hogy a jó királyné meghalt; milyen áldott teremtés volt; hogy szerette Ceciliát, akár csak az édes anyja. Szegényt, hogy elválasztották kedvesétől, azért, hogy Jagellóhoz menjen nőül, – Cecilia annyiszor elbeszélte nekem azt a jelenetet és én mindig sirtam rajta. De megáldotta az Isten, – Jagellóval is boldog lett, s most már idvezült az égben.
– De szólj Ceciliáról.
– Hiszen azt cselekszem. Hedvig királyné nagyon szerette őt, mindig ohajtá, hogy őt boldoggá tehesse. Mert hiszen nem csak egy helyen terem boldogság a földön. Ime a királyné is, midőn elhagyá örömeit, azok helyett üdvöt talált.
– De te megölsz engem félretéréseiddel. Szólj, mit tett Cecilia, midőn azt hallá, hogy elestem?
– Ne mondasd azt el velem. Sirt, kétségbe volt esve, megakart ő is halni, ne kényszerits e napokra emlékeznem. Évekig gyászruhát viselt miattad és zárdába akart menni.
– És hol van most?
– A királyné sajnálkozva látta a szép gyermek hervadását s mindent elkövetett érte, hogy őt ujra felviditsa; elhordta magával utazni, a fényes lovagjátékokba, miket sógora Zsigmond király adott: egy ily leventés játék alkalmával egy délczeg ifju magyar lovag választá magának Cecilia szinét, a violaszinű gyászt, s e szin mellett teteté a győztes fejére a pályakoszorut. A lovag szép volt és merész. A királyné sokat suttogott a leány fülébe. Az ifju nem sokára megkérte Cecilia kezét. Templin gróf épen akkor haldokolt – a haldokló kivánsága volt, hogy Cecilia menjen hozzá. S ki tagadhatná meg egy haldokló utósó kérését?
– Tehát csak ugyan jobb lett volna halva maradnom.
– Ne szólj igy Sztanisa; látod, Vilmos herczeg is meg tudott válni a királynétól.
– Emlékezem rá, most még jobban, mint valaha. – Szólj Marina: kinek hivják azon embert, a ki elrablá őt tőlem?
– Rozgonyi István.
– Emlékszem rá. Egyszer láttam, de még egyszer fogom látni.
– Mit akarsz Sztanisa?
– Fel akarom őt keresni. Ha boldoggá tudta tenni, a kit én azzá tettem volna, ugy áldja meg őt az ég, áldásomat hagyom nála; de ha általa boldogtalan lett az, a kit én oly forrón szerettem, – ha ő durva, bántó kezekkel nyul ahoz, a kihez én csak imádkozva mertem járulni: akkor Isten irgalmazzon neki. Ha egy könyet fogok e nő szemeiben látni, csak egyetlen panasztevő könyet, – megölöm azt az embert, Marina, – megölöm.
A vén cseléd zokogva borult a jövevény kezére.
– Most áldjon meg az Isten, én megyek egy országgal odább; szólt, köpenyét vállára vetve a lovag s távozni készült.
– Hová mennél késő téli éjszakán? maradj itt bár reggelig pihenni.
Inkább pihenhetnék egy ostromlott várban, mint e házban itt, a hol minden tárgy, minden ablak ő rá emlékeztet. – De mégis jer, vezess végig a termeken. Szeretném még egyszer látni a tárgyakat, a mikhez ő közel volt, bár köztük nem maradnék ezért a világért. Hadd lássam még egyszer arczképét, a milyen volt akkor a midőn még az enyim volt.
A vén cseléd vevé lámpáját és a kulcsokat s körülvezette Szávát a kastélyban.
A szomoru ifju itt-ott elmerengve megállt. – Emez ablakból szokott ő kinézni, innen várta őt, mikor messziről jött. – Amott áll a szék, melyen himzeni szokott, a himzőráma a falnak támasztva. – A por belepett minden butort, a hárfa hurjai leszakadoztak, s réz kalitkából eltüntek az énekes madarak, a virágcserepek asszú kóróit beszőtte a pók. A lég maga is oly fülledt, oly nyomasztó. Semmi sem él itt. Még az ősök képei is megfeketültek, mintha még a képek is jobb szeretnének már meghalni, ha semmi sem él körül.
Végre a kerti szobácskához értek; Száva keble nyugtalanul dobogott. Annyi boldog óra kedves emléke éledt fel egyszerre fájdalmas szivében, miket e kisded szobában töltött. Felnyitották, belépett. Eltakarta szemeit, annyi emlék rohanta meg egyszerre keblét. S csak egyenkint kezdte azután sorba nézni a tárgyakat. Mindenüve odaképzelé őt magát, azon arczczal, melynek még csak az ő számára volt mosolya. Végre meglátta arczképét, azt a nyájas szelid arczot, épen ugy, a hogy a szivében meg volt tartva, azon szelid kék szemekkel; azzal a rózsapirulással, azon ábrándos kifejezésü ajakkal. Még egyet lépett s ott ijedten visszarezzent. A hely, mi ez arczkép után következék, üres volt, egy levett ráma foltja látszék ott csupán. Ott az ő saját arczképe állt egykor, kedvese mellé akasztva, s az most le volt véve onnan.
Keserű elfogódással rogyott a lovag a karszékbe. „Hát még innen is száműztek!“ Annyira el van vetve emlékem, hogy még arczképem sem lehet az övéhez közel többé. – Isten veled jó Marina, te is elfelejtettél már félig, felejts el most már egészen.
A vén nő sirva kulcsolta magát az elsiető lovag kezére; „nézd mint zug, mint dörömböl a zivatar“ kiálta a lovára pattanó után.
– Hadd zugjon, dörömböljön.

III.

Az ember szereti magának vetélytársát ugy képzelni, mint egy gyáva haszontalan embert, kivált a szerencsés vetélytársat.
Ki l

Download This eBook
This book is available for free download!

评论

普人特福的博客cnzz&51la for wordpress,cnzz for wordpress,51la for wordpress
Téli zöld: Válogatott elbeszélések az ifjuság számára
Free Download
Free Book